szenteleki: február 2009

A beszélgetésünkből készült riport az arterior számára készült és márciustól lesz publikálva a www.arterior.hu oldalon.

„a művész valahol egy hős, csak egy társadalmon kívüli hős”

A tehetség megkönnyíti a művész munkáját, és fejlődését, vagy inkább egy belső bizonyosság, ami löketet ad és hajt a további erőfeszítések megtétele felé?

A tehetség önmagában kevés, a jó képekért keményen meg kell dolgozni. Engem egészen kis koromtól fogva a szüleim ebbe az irányba terelgettek. Belenőttem ebbe az egészbe, a festészetbe, volt bennem valami, amit megláttak ők, az óvónéni, a tanárnéni, vagyis a környezetem felfigyelt a tehetségemre. Egészen más művészi attitűd jön létre, amikor a körülötted állók segítenek, és támogatnak, vagy amikor mást szeretnének tőled látni, és meg kell küzdeni a visszatartásukkal. Ebben a szakmában nagyon különböző utakat járnak be az emberek, vannak, akik egész más jellegű diplomával kezdtek el festeni.

Ha nem a festéssel foglalkoznál, akkor milyen szakmát tudnál elképzelni magadnak?

Ha nem a képzőművészettel foglalkoznék, akkor – lehet, hogy hülyén hangzik -, de nyomozó lennék.

A művész és a nyomozó is keresi és felmutatja azokat a jeleket, összefüggéseket, melyek körülvesznek minket az életben?

Ez is igaz, de főleg az, hogy mind a kettőt borzasztóan erős igazságérzet vezérli. Számomra ez a kapocs. Engem kifejezetten hajt egyfajta igazság és egyensúly-keresés. Valami olyan, ami rámutat a világ rútságára, utat is mutat, más lehetőségeket a világ jobbítására. Ezért sok kritikát is kapok, mert nagyon sokan utálják a moralizáló művészetet, még akkor is, hogy ha a kortárs művészet legtöbb irányzatának problematikája a társadalomkritika, szociális átitatottsága van, felhívja a figyelmet gazdasági, környezeti problémákra. Én inkább az emberi élet örökérvényű szépségeivel és gyarlóságaival foglalkozom, amiket nem bírunk levetkőzni. Sokan megfogalmazták már mindezt, mégsem tanulunk belőle, újra és újra úgy születik az ember a világra, hogy elköveti a hibákat. Van egy késztetés bennem, ami ebbe az irányba űz, mint a nyomozót, megkeresni az igazságot, megbüntetni, akit kell, megóvni akit, csak lehet. Nekem a művész valahol egy hős, csak egy társadalmon kívüli hős.

De ha a művész társadalmon kívüli hős, akkor tud igazán hatással lenni a társadalomra?

Nehéz. Az én munkámat formálta, a nyelvezetemet (és emiatt értek negatív hatások a szakmától), hogy én pontosan éreztem fiatalkoromban, az egyetem alatt, hogy a képzőművészet egy nagyon, nagyon zárt belső kör és belső világ magánügye. Az emberek elmennek a Szépművészeti Múzeumba, vagy régi festők munkáit megnézni, de van egy beépült gát: hogy a kortárs modern művészetet én nem értem, az nem nekem szól, és úgysem férek a közelébe. Nagyon egyszerű képeimnél is megtorpannak az emberek, segítségül hívnak, én segítek nekik, nem szívesen ugyan, mert ez elveszi a dolog játékosságát, aztán megdöbbennek, hogy jé, hát ez csak ennyi?

Nekem kapóra jött az a figuratív váltás, ami a kilencvenes évek környékén jött, hogy a kissé narratív, könnyedebb, figuratív tárgyias festészet erőteljes legitimizációt kapott a szakmában, s ez jó lehetőség volt arra, hogy csináljak egy közlékeny művészetet. Beemeltem dolgokat, amik sokkal érthetőbbek voltak. Ezzel szereztem magamnak közönséget, a szakma viszont néha felhúzza az orrát, és fintorogva fogadja mindezt. Azt szokták rám mondani, borotvaélen táncolok, és ez igaz, mert egyik irányba sem akarok dőlni.

A szakma és a közönség elvárásainak is meg akarsz felelni.

Igen, ez természetes. Álszent dolog lenne azt mondani, bármelyikre is, hogy nem akarok megfelelni neki.

Elbizonytalanít, ha negatív visszajelzést kapsz?

Baromira. Nagyon sokáig visszhangzik bennem, és dolgozom a bírálattal, szétszedegetem, és még ha meg is győzöm magam arról, hogy nekem van igazam, és nem lehet mindenkinek megfelelni, akkor is beépítem a munkámba, és igyekszem tanulni a visszajelzésekből.

Külföldön is szoktál kiállítani. Tapasztalod, hogy ott nyitottabbak az emberek a kortárs művészetre?

Nem azt tapasztalom, hogy értőbb mondjuk a Ny-Európai közönség, hanem inkább elfogadóbb. A képzőművészet közvetlenebb kapcsolatban van az emberekkel. Most elkezdtem figyelni, hogy nagy brit közönségfilmekben, óriási sztárokkal, mennyi utalás van galériákra, művészekre, a háttérben megjelennek-e a kortárs alkotások. Iszonyat! Rengeteg nagy név bukkan fel, a kortárs művészet hangsúlyosan jelen van. Mondjuk Hugh Grant egy neves kortárs festő, John Currin képeiről tart értekezést. Persze mindez mindig a háttérben zajlik, de ez is úgy hat az emberekre, mint a reklám.

A magyar filmek nem bővelkednek hasonló dolgokban.

Pedig milyen egyszerű lenne, ha mondjuk Csányi Sándor egy filmen, a Szépművészetibe beszélne meg egy randit valakivel. Vagy a Műcsarnokba. Nem csak a filmen, de a magazinok világában, vagy más platformokon, külföldön sokkal jobban jelen van a kortárs művészet, mint nálunk. Egy szélsőséges példa: nincsenek képzőművész celebjeink. Bár ne is legyenek.

Szerinted mit várnak tőled az emberek, akik elmennek a kiállításaidra?

Ez egy beépített játék. Azok, akik járnak a kiállításaimra, és ezt a visszajelzésekből tudom, valami olyasmit várnak tőlem, mint a nagy festészet, az idealizált festészet, a régi festők munkája. Ez teljesen direkt üzenete a munkámnak, én is a hagyományos, „nagy” festészet felé fordultam, ebből szedegettem ki az elemeket, amiket aztán úgy tudtam átformálni, hogy beépüljenek a kortárs problematikába. Ugyanakkor várnak tőlem egyfajta életteliséget is. Nem kimondottan pozitív életteliséget, inkább valami olyat, ami a zsigerekben van.

Miben hiszel? Mi a támasza az életednek?

Jézus. Hívő ember vagyok, csak nem igazán gyakorlom a vallásomat. Ezzel van problémám, az egyháziakban nem veszek részt, számomra az egy zárt hit. A környezetemben is sokan hisznek, szinte minden barátom megtért.

Mit jelent számodra a fejlődés igénye? Milyen irányban szeretnél fejlődni?

Én úgy érzem, hogy a kezdetén vagyok annak a minőségnek, amire vágyom. Ennek egyrészt technikai vonatkozása van. Egy nagyon technikai művészetet írtam elő magamnak sok évvel ezelőtt, pontosan megfogalmaztam, mit akarok látni magamtól. Ha megnézem egy képemet, még nagyon sok apró problémát látok. A vágyam az, hogy az egész kép mentes legyen a hibáktól, a mesterkélt, festőileg indokolatlan részektől. Ha létrejön a technikailag tökéletes kép, akkor az még mindig csak a hangszer, amin játszani kell, utána jön az, amiért ezt az egészet csinálom: a belső, a tartalom, ami megtölti a képet. Amint van egy üzenete a képnek, akkor azt már nagyon sokféleképpen ítélik meg. Van, aki érti és értelmezi az üzenetet, van, aki szerint nem kell, hogy legyen a képnek üzenete, mert sokan nem szeretik a moralizáló festészetet. Akkor vagyok elégedett egy képpel, amikor technikailag stimmel, és amikor a diskurzus is megvalósul, vagyis, hogy a kép milyen stiláris elemeket használ és ezek a saját stiláris elemeim hogyan szervesülnek a kortárs közegbe. Akkor vagyok elégedett, amikor a közönség és a szakma is visszajelez, hogy jó az, amit csinálok.

Hatnak rád a kortársaid?

Nagyon szeretem őket és figyelek a munkáira. Sokkal több kapcsolatot érzek olyan művészekkel, akiknek a stílusa, nyelvezete látszólag egyáltalán nem is hasonlít az enyémre. Azzal, hogy a festészetben ebbe az irányba mentem, elzártam bizonyos utakat magam előtt. Nehezebb engem beilleszteni a kortárs „kirakóba”, bizonyos értelemben a perifériára kerültem, de ezt nem bánom, mert én választottam, és ez a helyzet is jól működik.

Megfogalmaztad már magadban, hogy mi a célja az életednek?

Sokszor felteszem a kérdést, hogy mi értelme van, például festészetet csinálni. Úgy gondolom, hogy a földet felszántani, kenyeret sütni, gyümölcsöt termeszteni sokkal praktikusabb dolgok, mint amit én csinálok – mégis képtelen vagyok létezni nélküle. Képeket kell festenem, mert soha nem merült fel bennem, hogy ne ezt csináljam, és emberek kíváncsiak a képeimre. Nem kérem őket, nem veszem meg őket, hanem valamiért jönnek, és az egészben nincs semmi érdek, ez jó visszajelzés nekem, hogy annak, amit én művelek, helye van a világban.

Milyen hatást akarsz tenni az emberekre?

Azt nem mondom, hogy bármi jobbítási szándék lenne bennem a világgal kapcsolatban, illetve a szándék talán megvan, csak eredménytelenül marad. Ha nem is mindig érthető, de minden képemben van kódolva egy pici apróság, ami nem akar tolakodó lenni, hiszen nem akarok moralizálni, és nem akarok senkit sem kioktatni. Ezt az apróságot egy barátom úgy fogalmazta meg: miért mindig a szarról beszélek? Miért mindig a nehéz dolgokról? Miért nem arról, hogy mi mennyire jó? Elszégyelltem magam, és ha ez nem is megy, mármint a jó dolgok megmutatása, azt azért elértem, hogy mindkét dolog benne legyen a nyelvezetemben, szépség és rútság, valamiféle teljesség.

Ha képes lennél megváltoztatni valamit az emberek gondolkodásán, mit változtatnál meg?

Mostanában sokat gondolkodtam ezen, hogy milyen jó lenne az embereket rávezetni arra, hogy csak annyi dolgot használjanak, vagy halmozzanak fel, amennyi éppen elég az aktuális életükhöz. Jó lenne minden dologért annyi pénzt kérni, ami reálisan tükrözi annak a praktikus értékét, és ez a képzőművészetben is így van. A nem pénzben mérhető értékeket ne díjazzuk pénzben. Ha valaki remek művész, akkor sem kell egy képért sok millió forintot kérni, főleg, ha esetleg egy délután alatt készült a kép. Ez a jelenség az élet szinte minden területén jelen van, s ezért sokkal több ember szenved, mint amennyinek szabadna. Ha ez megváltozna, szerintem sokkal kevesebben mennének egymásnak, kevesebb háború lenne, mert minden mögött önös és anyagi érdek van.

Félsz a válságtól?

Én egészen jól érzem magam ebben a pánikban. Nekem soha nem volt igazán nagy biztonságérzetem ebben a világban. Olyan szakmám van, amiben nincs biztonság, amiben nincs jövő, csak holnap van, minden nap egy kemény vállalkozás, aminek a gyümölcsét nekem kell leszednem, akár „megetetnem” mással, és ebből élek. Az élet változik, és minden embernek késznek kell lennie a változásra. Ez egy mesterségesen gerjesztett és felfújt lufi, ami körülöttünk van, és most kidurrant, nem először. A történelemben periodikusan ismétlődnek ezek a válságok, a háborúk, a birodalmak bukásai, és az emberek mégis folyton rácsodálkoznak, mintha csak velük történne meg. Attól kezdve, hogy az ember a földre érkezik, addig, amíg elmegy innen, semmi sem biztos, és mindig, minden oldalra rugalmasnak kell lenni. Egy válság áldozatokkal jár, ugyanakkor sok dologban tisztulást is eredményez. Vegyük például a műkereskedelem területét, ahol a sikert egyre inkább az eladási összegekben mérik. Egy gazdasági válság szükségszerűen összehangolja a dolgok árát azok valódi értékével, bár félő, hogy ez sem tart sokáig, az emberek előbb-utóbb mindig visszarázódnak a „hibás” mederbe.

Milyen tulajdonságokat szeretsz magadban a legjobban?

Szinte semmit. Sokkal kitartóbban is dolgozhatnék, sokkal nyitottabb is lehetnék. Nagyon sok jó visszajelzést kapok az emberektől, de belül olyan sok minden kavarok bennem, annyira elégedetlen vagyok egy csomó mindennel, hogy már azon is aggódom, hogy nehogy félrevezessem őket. Sokat beszélek, és mindent kimondok, sokszor hátborzongatóan őszinte vagyok, csak azért, hogy tisztán lássanak engem és ne ítéljenek meg rosszul. Nem akarom megjátszani magam, de ez egyfajta kényszer bennem.

Szabad embernek tartod magad?

Mindenképpen. De ennek a szabadságnak nagy ára van. Arra gondolok, hogy a farkas a kutyához képest egy nagyon szabad lény, de a farkast fújja a hideg szél, veri a jég a bundáját és korog a gyomra.

A szabadság magányossággal jár?

Az én szabadságom mindenképp. Egyedül dolgozom, iszonyatosan sokat vagyok egyedül a munkám során. Nagyon sok barátom van, de amint a munkám rovására lehetnék másokkal, nagyon nehezen hozom meg a döntést. A szabadságot a művészetem és az életformám biztosítja, ami miatt viszont magányos vagyok.

Van valami, ami nagyon hiányzik az életedből?

Sok mindennek örülnék, ha végre meglenne, vagy működne, vagy velem lehetne, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy valamire nagyon nagy szükségem van. Képes vagyok elfogadni úgy a dolgokat, ahogy vannak.

Az emberek különbözőségében vagy hasonlóságában hiszel-e inkább?

A hasonlóságában. Olyannyira, hogy az emberek változásában sem hiszek. Olyan az emberiség nekem, mint hogyha egy nagy massza lenne, egyszer csak elkezdte a működését ezen a bolygón, és valamikor majd befejezi, de mindig teljesen azonos marad. Mint egy egysejtű, ami osztódik, de nem változik. Az embert nem egyedeiben, inkább összességében látom.

Boldoggá tesz téged, hogy emberként létezel?

Elfogadom, hogy embernek lenni mindazt jelenti, ami körülöttünk van, az örömeivel és a viszontagságaival együtt. Én inkább az örömöt látom abban, hogy itt vagyok, de egy pillanatra nem feledkezem meg a törékenységéről és az emberi élet kiszolgáltatottságáról.

Mi a legnagyobb álmod az életedben?

Egy egészséges hosszúságú életet élni, munkával, családban és szeretetben. Sokat gondolkoztam ezen mostanában, és tényleg ez a nagy vágyam. Félek egy kicsit attól, hogy ezt az ívet, ami az életem, és jó lenne végigvinni, nem tudom megcsinálni. Nagyon szeretem a körülöttem álló embereket és félek attól, hogy egyszer elveszítem őket.

Félsz a haláltól?

Igen. Ha belekezdesz dolgokba, ahogy én is, megnősültem, szeretnék gyerekeket, munkám van, amit szeretek, barátok, akikhez ragaszkodom, akkor súlya lesz az életednek. Ha tervei vannak az embernek, akkor „ketyeg a rettegés”. Megszeretsz dolgokat, embereket, és félsz attól, hogy ennek egyszer vége van.

Mire készülsz most? Lesz kiállításod a közeljövőben?

Vannak most nagyon elismert szakmai ösztöndíjak és pályázatok, amikre készülnöm kell. Csoportos kiállításaim lesznek Magyarországon, és készülök több önálló kiállításra is, Olaszországban.

Budapest, 2009. január 27.